A banyatündér meséi

Mesék Belindáról, a boszorkányos banya tündérről
Mese a láthatatlan cicáról :O)

Egyszer volt, hol nem volt, egy cica érkezett az északi széllel Belinda, a banyatündér házának tetejére. Ott járt-kelt, nyávogott magában, nem tudott lemenni. A banyatündér persze nem hagyta őt étlen-szomjan, sőt kis kuckót is épített neki. A cica beköltözött.
Ahogy hidegre fordult az idő, a banyatündér először a fürdőszobába kvártélyozta be a cicát. Tegyük hozzá, nem volt teljesen önkéntes dolog, a cicát ármánnyal lépre csalták az éj leple alatt, és csapdában találta őt a felkelő nap. Cica nem is bízik azóta a banyában, bár a viselkedése kifogástalan: semmiben kárt nem tesz, nem koszol, nem zajong. Csak éppen nem áll szóba a banyatündérrel. Belinda megkönyörült a fürdőszoba foglyán, és kiengedte őt a lakásba.
És azóta senki sem látta a cicát... Néha a lakás egy távoli zugából hallatszik a nyávogása. Éjszaka eltűnik a cicatáp, és megjelenik újra, átalakítva (az alomban:), de semmi más nem utal arra, hogy macska van a házban. A banya féltve őrzött relikviái, bútorai, mütyürjei teljes épségben és érintetlenül megvannak, még egy félrecsúszott szőnyeg sem jelzi a cica jelenlétét. A fürdőszobában lábnyomok mutatták, merre járt aznap a cica, most már lábnyomok sincsenek, mert a megátalkodott banya lábtörlőt tett az alomtál elé... (Mik meg nem történnek egyes cicákkal.:)
Semmi kétség: varázslat van a dologban. Vagy megtalálta a cica a banyatündér láthatatlanná tevő süvegét, vagy egy valóságos manómacskával, egy cicakobolddal gyűlt meg a banya baja.
Senki sem tudja, mi lesz ennek a vége, lesz-e belőlük cicás gazdi-gazdis cica, vagy elválnak útjaik örökre...
Ti mit gondoltok, kicsi és nagyobb gyerekek?
:O)

A sárkányhegy 
(elalvást segítő mese - nem jött be:)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy óriási, egy hatalmas sárkány - így kezdte meséjét Belinda, a banyatündér, amikor ő volt a soros mesemondó a Mackókirálynő hálószobájában. - Bejárt országot-világot, Meskete minden zegét-zugát, és mivel nagyon elfáradt a jövés-menésben, leült pihenni. Ült-üldögélt, sárkányidőben mérve csak egy fél órája, de valójában már három napja ücsörgött a Meskete erdő kellős közepén. Zöld háta kilátszott a fák csúcsa felett, Meskete lakói az ország minden pontjáról láthatták. - Lett egy új hegyünk - mondták, és elindultak az első kirándulók, hogy megmásszák a "hegyet".
A sárkány ijedten figyelte, ahogy egyre magasabbra hágtak a hátán, megmászták a tarajokat, a pikkelyek szélén üldögéltek az óvatlan turisták. Nem mert moccanni, hiszen leestek volna mindahányan. Még azt is hősiesen tűrte, amikor tüzet raktak a derekán, és ebédet főztek a látogatók. Feljutottak a hosszú nyakon, elérték a hatalmas, gránitkemény fejet, végül az egyik hegymászó kiállt a sárkány orrára, és mit sem sejtve bámészkodott.
Szegény sárkány legérzékenyebb pontja az orra. Persze, rájött a tüsszentés, ahogy a látogató izgett-mozgott. Szeme könnybe lábadt (jé, vízesés, kiáltották a kirándulók), orra kivörösödött (csak nem vulkán? - kérdezgették egymástól ijedten), ám szerencsére mindez olyan lassan történt, hogy a kirándulók már a "hegy" alján jártak, amikor megtörtént a katasztrófa.
HAPCIIIIIII.... HAPCIIIII... HAPCIIIII... - a sárkány tüsszögésétől visszhangzott az erdő, rémült madárrajok köröztek a magasban, menekült minden erdőlakó. A kirándulók hanyatt-homlok bukdácsoltak a sárkány lábujjai között, kerülgették a hatalmas karmokat. "Födrengés!!!!" - kiáltották, és szétszaladtak a lassan megmozduló "hegy" tövéből. "Forró eső!!!" - rémüldöztek, és a fák közé menekülve figyelték, ahogy a hegy útnak ered. A sárkány út közben kissé sértődötten arra gondolt, hogy legközelebb megnézi jobban, hova ül le pihenni.
Meskete lakói meg azóta is regélnek a hatalmas földrengésről, amitől még egy hegy is kereket oldott... :O)

(Na persze, hogy lehet aludni ekkora zajban? Jellemző Belindára.:)


Ezt a mesét még májusban írtam, a Mackókirálynőnek készült gyermeknapi ajándék része.:)


Póni Panni születése

Belinda, a banyatündér egy májusi éjszakán különösen jóízűen és mélyen hortyogott. Vidám tavaszi napról álmodott sétával és virágcsokrokkal. De hirtelen felült az ágyban. Halk nyerítésre és apró paták dobogására emlékeztető hang szaladt át a szobán.
Nocsak!
Felkelt és körülnézett. Sehol semmi szokatlan vagy gyanús. Belinda háza belül zegzugos és tele van régi bútorokkal, mindenféle kincses limmel meg izgalmas lommal. Az egyik sarokban, egy nagy, fonott kosárban tartja a fonalait, nagy kötő-horgoló-hímző őbanyasága. Kopp. A kosár mintha megmozdult volna. Kopp-kopp. Határozottan megrázkódott. A kosarak még a banyatündérek házában sem szoktak csak úgy ugrándozni, kivéve, ha nyomós okuk van rá. Belinda nekiállt kirakodni a mindenféle vastag-vékony, szőrös-selymes, ezerszínű fonalat. Ide-oda gurultak a gombolyagok, tekergőztek a szálak. Három élénk színű gombolyag különösen izgatottnak látszott. Elszántan araszolgattak előre, végül középen egymáshoz simulva megálltak. A káoszból nyílként süvített elő Belinda arany horgolótűje, és a háromszínű trió mellett landolt.
A banyatündér mosolyogva figyelte a fejleményeket.
- Ti akartok tőlem valamit!
Belinda megfogta a horgolótűt, és az abban a pillanatban vad táncba kezdett. Először a bézs, majd a türkiz fonallal járt körbe-körbe, és egy henger, majd egy buci dudor nőtt ki a forgatagból. Egy utolsó vad öltés, és a dudor becsukódott, egy fura képződményt alkotva.
A banyatündér nemigen tudta mire vélni a jelenséget. Nézegette, forgatta... Lehetne egy madárfej vastag csőrrel. Vagy tölcséres fagyi, esetleg félig felfújt, kétszínű léggömb. Egyszer csak kétoldalt behorpadt a dudor türkiz fele, és lassan benyomódva mindkét oldalon egy-egy mélyedés jelent meg.
Azt a nemjóját! A banyatündér most már komolyan törni kezdte e fejét. Mi a méhkasba szorult manó ez!? Elővette a varázskönyvét, és hasonló jelenségek után kezdett kutatni. Lidérctojás... Nem valószínű, ahhoz túl pihe-puha. Sárkánytojás sem igen lehet. Főnixfej... az meg vörös vagy sárga... 3-at ütött a sötét sarokban a kakukkos óra, egyre lassabban peregtek a pergamenlapok, a banyatündér újra elszundikált.
A gyönyörű májusi nap felvirradt, de Belinda csak hortyogott tovább, hiszen eseménydús volt az éjszaka. 9 óra lett, majd 10, a banyatündér lassan ébredezett, és kinyitotta az egyik szemét. Tyűha! A visszatérő éjjeli emlékek kipenderítették őt az ágyból. Hol is van a fura tojásféle? Legnagyobb meglepetésére  nem csak a tojás, még 4 bézs-türkiz herkentyű hevert a kézimunkaasztalon. Az arany horgolótű szégyenkezve lapult a türkiz gombolyag mögött, kerülve a banyatündér villámló tekintetét. KI ENGEDTE MEG?! De ha már így esett, Belinda közelebbről is meg akarta vizsgálni a horgolt bunkócskákat (elsőre ez jutott eszébe róluk). Ám azok, mint a villám, négyen négyfelé szaladtak, és elrejtőztek a kunyhó négy sarkában. Belinda meglátta az egyik kandikáló kis izét, és utána vetette magát. Az kajánul megvárta, míg fújtatva a közelébe ért, és az utolsó pillanatban kereket oldott. A banyatündér terebélyes hátsóján landolt, és a nevetéstől nem tudott felállni. Pillantása a falra akasztott lepkehálóra esett. NA MEGÁLLJATOK CSAK! Negyedóra múlva mind a négyen egy kis ládában hánykolódtak, Belinda elégedetten rájuk lakatolta a tetőt. 
- Majd rátok kerül a sor, ha megértem, mi történik! - mondta, és a dolga után nézett.
Eltelt néhány nap,  az arany horgolótű egy újabb, nagyobb bunkóforma darabon dolgozott serényen. A banyatündérnek ezer dolga volt, de azért időről időre a horgolótű körmére nézett. Az szorgalmasan dolgozott, egymás után gyártotta a titokzatos alkatrészeket. A négy bunkócskát közben Belinda szabadon engedte. Hol itt, hol ott bukkantak fel, de mivel nem zavartak senkit, hagyta őket kóricálni.
Éppen az elsőként elkészült tojásfélét nézegette, amikor váratlan dolog történt. A két mélyedés púposodni kezdett, lassan növekedett, egyszer csak kinyílt, és egy ábrándos, nefelejcskék szempár nézett Belindára, aki egészen elérzékenyült ennyi báj és gyermeki ártatlanság láttán.
- Szegénykém! De hiszen neked nincs szájacskád! - legott tűt-fonalat ragadott, és mosolygó szájat hímzett a tojásféle keskenyebb végére. Amint az utolsó öltést befejezte...
- Én Póni Panni vagyok, őfelsége, a Mackókirálynő udvari főpónija. A megszólításom Méltóságos Úrnő. Hiányzó testrészeim maradéktalan pótlását követően haladéktalanul szállítson az udvarba! A lehető legkevesebb időt akarom eltölteni ebben a méltatlan környezetben. Az arany horgolótű megfelel, de a fonott kosarak meg az egész miliő távol áll egy udvari főpóni szintjétől... - és így tovább, ebben a stílusban. A banyatündér szemében zöld szikrák jelentek meg, és amikor szeretett és dédelgetett otthonát "méltatlan környezetnek" titulálták, átváltottak vörösre. Aki ismeri, tudja, hogy ilyenkor a banya veszi át a hatalmat. Egy határozott mozdulattal letépte a vékonyan felhímzett szájat.
- Ha esetleg van még valami mondanivalód, írd le! - mondta gúnyosan, és otthagyta a tincseit rázó, felháborodott tojásfejet. 
- Majd ha megjön az eszed, beszélgethetünk!
A szájtalan pónifej egy darabig még hányta a sörényét, fújtatott felháborodottan (az orrlukait meghagyta a banyatündér), a nefelejcskék szempár annyira villámlott, amennyire csak egy ilyen nefelejcskék szempártól telik, de pár nap után kezdett elcsendesedni, és a hétvégére teljesen lenyugodott. A banyatündér figyelemmel kísérte a változást, bár úgy tett, mintha egyáltalán nem érdekelné a "Méltóságos Úrnő". 
- No, akkor tegyünk még egy kísérletet - mondta, és újabb szájat hímzett a főpóninak. 
- Krrr... hmmm... öhöm... mondta az újra szóhoz jutott fej. - Mélyen tisztelt Belinda anyó...
- Ez már jobban kezdődik - Belinda mosolyogva figyelte a fürtjeit némiképpen zavartan rázogató fejet.
- Amennyiben nem zavarom meg túlságosan fontos teendői közepette... Megkérem, kegyeskedjen hiányzó részeimet pótolni, és juttasson el úrnőmhöz, a Mackókirálynőhöz.
- Szíves-örömest - Belinda füttyentett egyet, az arany horgolótű kirepült a kosárból, és a sorban álló alkatrészeket egymás után ráhorgolta a fontossága tudatában komolyan asszisztáló fejre. Az utolsó öltés mintegy varázsütésre eggyé forrasztotta az addig külön életet élő darabokat, és a póni boldogan kapált a lábaival, dobogott a patáival, körbevágtatott a kunyhóban, és végül lefékezett a banyatündér előtt.
- Köszönöm, hogy életet adtál nekem, köszönöm, hogy megosztottad velem a kunyhódat. És most, Belinda anyó, engedj utamra, úrnőm, a királynő már vár reám.
- Mind itt hagytok engem... - Belinda az ő Manócskájára gondolt, de zokszó nélkül nyitotta az ajtót, és Póni Panni, az udvari főpóni, a Mackókirálynő gyermeknapi ajándéka boldog nyerítéssel vágtatott ki a tavaszba. Belinda banyatündér kicsit szomorkásan, de elégedetten nézett utána, az arany horgolótű vigasztalóan zümmögött a fülénél.

Belinda, a banyatündér története

Meskete-földön minden évszakban más uralkodó viszi az erdő ügyeit. Tavasszal a Mackókirálynő vezeti a birodalmat, aztán Nyár Asszony következik, Belinda banyatündéré az ősz, és Hóember a tél királya.
Amikor beköszönt az ősz, Belinda banyatündér előveszi hatalmas palettáját és ecseteit, és égővörös, sárga, rozsdabarna színekkel festi be az erdőt. A lángoló színek közé itt-ott szürke ködöt és ezüstös csillogású deret is ken, és gondja van a gyümölcsök apró lila, piros és kék foltjaira is. Etetőkkel készül a télre, ezerágú keféjével felborzolja az állatok bundáját és tollait, és kibéleli a hideg ellen. Összegyűjti a nyár melegét, ragyogását, színeit, illatát, és befőttesüvegekben elteszi télire. Ezeket veszi elő, amikor összefagyott madarakat, éhes állatokat kell ellátnia a nagy hidegben.
Múlt ősszel gyűjtőkörútján egy furcsa magra bukkant. Zöld-piros csíkos volt a magocska, és volt rajta egy kis kalap. Belinda hazavitte, és elültette, locsolgatta, kapálgatta, kíváncsian várta, mi kel ki belőle. Először semmi különös nem látszott a kis növényen, ahogy cseperedett, ám a virág, ami végül kinyílt a száracska végén, annál furcsább lett. Leginkább egy tojásra hasonlított, ámde élénkzöld színben. Belinda izgatottan figyelte a fejleményeket. Egyik este aztán vékonyka, nyávogó hangot hallott a kertből. Kiszaladt, és látta, hogy a tojás felnyílt, és egy aprócska lény ül benne, ijedten forgatja hatalmas, kék szemeit, és nagyon sír.
- No, no, nem kell annyira ríni! – zsörtölődött a nem éppen mézes-mázas természetéről híres, termetes asszonyság. Bevitte a házikójába a kis ismeretlent, és szemügyre vette. Zöld-piros csíkos kezeslábas, nagy zöld kalap, piros cipőcske volt rajta. Sőt zöld volt a haja is, bár a fülétől és a kalaptól nem sok látszott belőle. Arcocskáját a hatalmas, világító, kék szempár majdnem teljesen elfoglalta.
- Hát az efféle zöldségek mit esznek, ha esznek egyáltalán? Vagy locsolgassalak továbbra is? – tejet, mézet, szőlőt, mindenféle magvakat tett a kis jövevény elé, és a kérdésre gyors választ kapott, mert az mindent megevett, ami eléje került. Belinda elégedetten figyelte a lakmározást.
- Manócska – mondta, és ezzel a névadó ceremónián is túljutottak.
Belinda és Manócska elválaszthatatlanok lettek. A kis manó mindenben segített a banyatündérnek. Nőtt azért, de félméteres magasságnál megállt, és mozgó kerti törpeként kísérte mindenhová úrnőjét.
Egymást követték az évszakok, lepergett egy év Belinda tökkobakból készült homokóráján. Eljött újra az ősz, és az elválaszthatatlan páros a mező szélén gyűjtögette a nap koronájáról letört fénysugarakat. Először távoli mennydörgésnek tűnő zaj hallatszott, aztán már kivehető volt a dobok hangja és a zümmögő énekszó. Nyár Asszony és kísérete táncolt a kiégett réten, egyre közelebb értek. Nyár Asszony gyönyörű, bronzbarna testén megcsillant a napfény, gyöngyökkel, virágokkal, ékesített haja, indákból, levelekből és fűből font szoknyája forgószélként kavargott körülötte. Öntudatlan szépségében ragyogva, újabb és újabb élettüzeket gyújtva járta örök táncát, megbűvölt kísérete egyszerre dobbantva, ezerféle hangszeren egy dallamot játszva követte. Manócska tágra nyílt szemmel bámulta a menetet, észre sem véve, hogy már az ő kis lába is Nyár Asszony ütemére dobbant, ő is énekli a zümmögő dallamot. Csak egy villanás volt, és már el is tűnt a menetben, aprócska alakja néhány pillanatig látszott még.
- Manócska – kiáltotta Belinda, de tudta, hogy hiába. Akit egyszer Nyár Asszony tánca elragadott, az sokáig nem tér vissza,.
A banyatündér végezte a munkáját, haladt előre az ősz. És közben fájt, nagyon fájt a szíve. Nem volt ő ehhez hozzászokva, a banyatündérek szíve nem mézeskalácsból van, hanem dióból, makkból, gesztenyéből, kemény és tartós, nem könnyen fájdul meg. De most mégis nagyon-nagyon fájt.
Amikor beköszöntött a tél, Belinda betette a szívét egy ládába, a ládát betette a házikó leghátsó zugába, és még három pántot is lakatolt rá. Hogy maradjon már nyugton az a szív, ne fájjon tovább. Nem is fájt. De nem is dobogott többé. Belinda banya (mert a szívvel együtt a tündérség is a láda foglya lett) egyedül maradt. És elkezdődött a hosszú tél.
Tudjátok, az a legszomorúbb, hogy akinek nincs szíve, annak nem is hiányzik. Nem tudja magáról, hogy szívtelen.





Hóember titka

embernek, a tél királyának van egy féltve őrzött titka. Hóember szerelmes Nyár Asszonyba! De ó jaj, milyen nagyon reménytelen ez a szerelem! Reménytelenebb, mint a tavacska mélyén lakó kis hal napfényben táncoló szitakötő iránt érzett szerelme, hiszen legalább láthatja, ha homályosan is, a víztükrön át. Reménytelenebb, mint a vaksi vakond szerelme a szépsége teljében pompázó rózsa iránt, hiszen legalább az illatát érezheti. De Hóember nem láthatja, soha nem közelítheti meg imádottját, mert - szó szerint - elolvadna a szerelemtől. Csak álmodozhat róla, a legcsekélyebb remény nélkül. Ugye nem áruljátok el Hóember titkát? Nem, ne nevessétek ki, ne mosolyogjatok a pórul járt lovagon. Versek, regények, csodaszép muzsikák születtek a reménytelen szerelemből.
Hóember pedig szobrokat farag. Palotája megfagyott vízesés mögött rejtőző cseppkőbarlang labirintusa. Az egyik titkos, csak általa ismert teremben sorakoznak a szebbnél szebb szobrok, melyek mindegyike egyazon csodálatos alakot formázza: Nyár Asszony járja örök táncát szikrázó jégből faragva, puha, bársonyos hóból formázva és finom színekben pompázó, csipkefinomságú cseppkőből megálmodva. De hiába gyönyörű mind a száz szobor a maga módján, Nyár Asszony izzó, életteli szépségét egyik sem képes visszaadni.
Hóember ezen a télen is sok időt töltött búvóhelyén, szobrai között bolyongva. Néha elborította a kétségbeesés és a harag. Ilyenkor tomboló hóvihar és üvöltő szél csapott le az erdőre, rémülten lapult minden élőlény. Ám Hóember a lelke mélyén jóságos uralkodó. A vihar végül elült, és az erdő lakói fellélegeztek a veszedelem elmúltával. Egy napon Hóembernek támadt egy ötlete.
Hátha! Hátha segítene, ha kérne Belinda banyatündér nyárbefőttjeiből. Hátha életet kölcsönöznének a hideg szobroknak a nyár fényét, illatát rejtő üvegek, persze a nyár melege nélkül, hiszen az végzetes lenne Hóember és udvartartása számára. A felcsillanó remény nyomban tettre sarkallta a tél urát. Előparancsolta farkasok húzta szánját, és nekivágott a Belinda házához vezető útnak. Vidám kísérete is előkerült. Szélvészként száguldott a versenyszán, a 12 fehér farkas egy ütemre követte a pattogó parancsszavakat. A szán előtt repülő északi szél minden akadályt eltakarított az útból, a délceg hajtó körül jégtündérek cikáztak, csilingelő kacagásuk messzire hallatszott az erdő csendjében. A hómanók zárták a sort, szikrázó jégcsapokat aggattak minden ágra, amerre járt a vidám menet. Az erdő állatai is előbújtak, hogy megnézzék a csillogó-villogó, látványos felvonulást.
Hóember már messziről látta, hogy Belinda banyatündér birtoka megváltozott. Elhanyagoltnak tűnt a mindig szépen ápolt kert, és a takaros házikó is rozzant kunyhóvá kopott. Nem világítottak a koszos ablakok, és a kéményből felszálló füst szaga taszítóan ülte meg a levegőt. Itt is a tél uralkodott, de milyen más volt ez, mint Hóember korcsolyázók nevetésétől hangos, forralt bortól, sült gesztenyétől illatos, szikrázó fehérségű tele. A házat körülvette a feledés dermesztő hidege és a magány szürke hóleple, melyet soha nem tör meg lábnyomok cikcakkos, változatos mintája. A mindig vidám jégtündérek fázósan összebújtak, és még a szemtelenségükről híres, minden huncutságra kapható hómanók is feltűnően csöndesek lettek. Hóember kopogtatott az ajtón, de hiába, odabentről nem jött válasz. Dörömbölni kezdett.
- Belinda! Itthon vagy? Én vagyok az, Hóember. Csak nem esett valami bajod? Nyisd ki, kérlek, szükségem van a segítségedre! - hirtelen kivágódott az ajtó, és mindannyian hátrahőköltek a látványtól. A jól ismert, termetes-takaros asszonyság helyett egy piszkos, ápolatlan szipirtyó állt előttük.
- Te... te lennél Belinda banyatündér? – hiába a kérdés, Hóember jól látta, hogy bizony ő az, de nagyon, nagyon megváltozott. 
- Mit akarsz? – Belinda hangja rozsdás kútlánc nyikorgására emlékeztetett, hiszen hetek óta nem szólalt meg. Ólmos egykedvűséggel bámult Hóember arcába.
- Szeretnék egy-két üveggel a nyárbefőttjeidből… Ő… Nagy szükségem lenne rá.
- Az a te bajod – felelte Belinda kurtán, és már be is csapódott Hóember orra előtt az ajtó.
A téli erdő máskor oly magabiztos királya még egy darabig tanácstalanul téblábolt a ház előtt, hátha mégis előkerül, és csodás módon visszaváltozik önmagává a banyatündér. De hiába. Közben varjúfutárok hozták a hírt, hogy megérkezett Mikulás, és a palotában várja Hóembert. Nemsokára karácsony lesz, és meg kell beszélniük az ünnepi teendőket. Így hát a menet, sokkal csöndesebben, mint idefelé, visszatért a cseppkőpalotába.
Eljött, majd elmúlt a karácsony, a boldog ünneplés és nagy vigasságok ideje. Néha egy-egy sérült, beteg állat elvánszorgott Belinda jól ismert házikójához, segítséget remélve. De hiába. Az ajtó mindannyiszor zárva maradt. A tél hidege körülzárta a kunyhót, és lassan mindenki elfelejtette Belindát.


A Mackókirálynő érintése

Közeledik a tavasz. A Mackókirálynő palotájában nagy a sürgés-forgás, őfelsége ébredezik téli álmából. Pillangóvitézek színes raja repked a palota körül, tisztogatják és díszítik az ódon tornyokat, a veteményeskertben a kertészhernyók és százlábúak szántják a földet, a konyhában Zümbi méhecske-főszakács az ünnepi reggeli fogásait ellenőrzi. Mézeskalácsból készített, szebbnél szebb díszek fogadják majd az úrnőt az asztalnál, és kedvence, a mézespuszedli-torta frissen fejt tejecskével. A belső termekben Mon-Csi-Csi, az öreg, sokat tapasztalt udvarmester irányításával a ruhatárat frissítik, és Kabóca karmester intésére finoman erősödik a lágy ébresztőzene.
Őfelsége  kinyitotta az egyik szemét - suttogva adják tovább az örömhírt a hálószoba ajtaja előtt tolongó udvarhölgyek és udvaroncok.
Éljenzés fogadja az ajtót kitáró Mon-Csi-Csit, a Mackókirálynő kilép hálóterméből, és üdvözli hűséges udvartartását. Csipeget a főszakács remekműveiből, a komornák kifényesítik selymes bundácskáját, eközben az udvarmester beszámol a palota eseménytelen téli álmáról.
Előáll a királynő könnyű fogata, és megkezdődik az ünnepi felvonulás. Amerre járnak, felgöngyölítik a hóleplet a kacagva búcsúzó jégtündérek, és a legfürgébb virágtündérek virágszőnyeget terítenek a helyére. A hóvirágok szirmai közül integet a többi, csak most ébredező tündér. Ahol a Mackókirálynő menete végighalad, a telet felváltja a tavasz. Őfelsége mosolya felmelegíti a tájat és az alattvalók szívét.
De nézd csak! Egy tövisbokrokkal benőtt kapuhoz érnek, amely mögött makacsul terpeszkedik a hólepel, sem madár, sem levél nem mozdul a kopár ágakon.
- Ki lakik itt? - kérdi a királynő. Rövid csend után Mon-Csi-Csi udvarmester felel.
- Belinda, a banya. Ne törődj vele, úrnőm - és intésére továbbindul a picit megszeppent menet.
Az est leszálltával elcsendesedik a palota, csak a királynő álmát őrző János bogár végzi a munkáját. De hiába a ringó baldachinos ágy, a lágyan zümmögő altatókórus, őfelsége nem tud aludni. Forgolódik, könnyek csillognak a bársonyos maciszemekben. Mindegyre a télbe fagyott kert körül járnak a gondolatai.
Hajnalban Mon-Csi-Csi udvarmester kopogásra ébred. Sötét lepelbe öltözött alak áll az ajtó előtt. Az öreg udvaronc kishíján ráförmed, de bár a macifüleket kámzsa rejti, a nagy, csillogó szemekről még idejében felismeri a királynőt.
- Úrnőm, te itt! E korai órán!
- Dolgom van, szeretném, ha elkísérnél.
- Ah - az öreg, keletről jött majom, aki már a nagy Panda király alatt is szolgált, udvaroncrutinnal pillanatok alatt felöltözik, és úrnője nyomában lohol.
- Felség, esedezem, mi ez a különös túra? Hová megyünk? Alázatosan kérem, ha lehetne, kicsit lassabban...
Milyen más ez a hajnali kirándulás, mint a tegnapi diadalmenet. Ám az apró macilábak eltökélten tapossák a göröngyös utat. Nem a hintó teszi az uralkodót, a maciszívben dől el, kiből lesz királynő.
Odaérve határozott mozdulattal belöki a rozzant kaput, és belép a tél kertjébe. Síri csönd és mozdulatlan egyhangúság fogadja őket. Az ösvény végén elhanyagolt kunyhó áll. A Mackókirálynő bekopogtat. Bentről először némaság, majd egy reszelős hang válaszol.
- Bárki vagy is, menj innen!
- A Mackókirálynő vagyok! Látni akarlak téged, Belinda anyó.
Erre már kinyílik a koszos kisablak, és egy bozontos, szurtos fej jelenik meg, arcából csak a nagy orr látszik. A királynő hirtelen ötlettel megérinti a maszatos orrot. Mon-Csi-Csi lélegzete hallhatóan elakad, a banya megmerevedik, és a csendben a ház belsejéből egy halk pendülés hallatszik. Belinda banya önmagának is váratlanul így szól.
- Na jó! Lépjetek be!
Odabent vad összevisszaság uralkodik. A házikó pont olyan elhanyagolt és piszkos, mint a rongyos házigazda.
- Miért nem engeded be a tavaszt? - a Mackókirálynő kérdése őszinte, és cseppet sem számon kérő. A nagy maciszemek a szurtos-kócos ábrázatot fürkészik kíváncsian.
- Nekem nem kell a te tavaszod! Tartsd meg magadnak! - a hetykének és határozottnak szánt válasz hogy, hogy nem, sírósra sikerül. A Maciúrnő közelebb lép, és apró mancsát a banya piszkos, remegő kezére teszi. Pang! - újabb pendülés hallatszik a hátsó szobából. Az első után a második pánt is lehull arról a szelencéről, amelybe Belinda a szívét zárta, és a köré fagyott jégréteg olvadni kezd.
Az anyó hirtelen szégyellni kezdi a piszkos padlót, a szakadt ruhát, a mocskos ablakokat és bútorokat. Az összekormozott tűzhelyen teavíz melegszik, de mibe öntse, hova ültesse a vendégeket? A Mackókirálynő megérzi, mi megy végbe a bozontos hajzat alatt, és indulni készül, de előtte hátraveti a csuklyáját, és puszit nyom a szurtos, öreg arcra. Ping - a harmadik pánt is lehull a szívet rejtő szelencéről, és a banyaszív dobogni kezd.
- Isten veled, kis királynő - a banya hangja bársonyosra szelídült. - Ugye meglátogatsz majd újra?
- Igen - szól a királynő egyszerűen, és int a tátott szájjal bámészkodó Mon-Csi-Csinek.
Három nap múlva a Mackókirálynő reggeli sétakocsikázása újra Belinda birtoka felé vezet. De micsoda változás! A kert fái virágba borultak terített asztalt nyújtva a madaraknak és a boldogan lakmározó rovaroknak, a gyepszőnyeg apró állatok otthonait rejti. A gyönyörűen kimeszelt házikót virágok veszik körül, a ragyogóan tiszta ablakok tárva, szellő játszik a frissen mosott csipkefüggönyökkel. És ki áll a kapuban integetve és mosolyogva a ropogósra keményített kötényben és vidám, pettyes főkötőben?
Belinda az, a banyatündér.

A banyatündér háza :)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...